Néhány napja több szempontból is annak bizonyult. Az ICF Magyar Tagozatának vendége volt Dr Damian Goldvarg, a szervezet idei globális elnöke, aki nem mellesleg MCC, azaz a mestercoach cím birtokosa. Közvetlen stílusával az előadása első percében megvette a hallgatóságot, majd hangsúlyozta és gyakorlatias példákkal illusztrálta a számára (és a Nemzetközi Coach Szövetségnek) legfontosabb coach kompetenciákat. Már itt megütötte a fülemet egy általa használatos mérce: a coach jelenlétét az mutatja meg, hogy ügyfele mennyire érzi magát komfortosan egy csendben. Megérte végighallgatni. De önmagában emiatt még nem adtam volna írásomnak egy sokat használt közmondást címként.
Ami ez után következett, az egy nem várt meglepetést (vagy mondjam inkább úgy, hogy tanulást?) hozott magával. Damian ugyanis a terem átrendeztetése után akvárium coachingot tartott röpke 10 percben. Csupán a legalapvetőbb coaching eszközöket használta: kérdések és értő figyelem. Kérdéseiben nem volt semmi különös, ha csak az nem, hogy meglehetősen kevesen voltak. Annál bámulatosabb volt viszont az a magabiztos hozzáállás, amivel a megérzéseire hagyatkozott és teret adott a csendnek. Biztatóan, nyitottan, odafigyelve hallgatta ügyfelét, aki ezáltal tulajdonképpen csak önmagával beszélgetett. A laikus szemlélő akár azt is gondolhatta volna, hogy „ezért minek fizessek, a coach meg se szólal?!?”. Nagyon helyén volt viszont az a néhány érzelem-tükrözés, ami a mestercoach megengedett magának és a döntéshelyzetben lévő ügyfél igazi vágyára is jól rátapintott „a belső megérzésed alapján mit tennél?” kérdéssel. Az első komoly csend itt következett. Miután ügyfele rájött, hogy mit akar valójában, a következő kérdést önmagának tette fel és ezzel ajtót nyitott a mélyebb kutakodás előtt. Coacha egyre nagyobb csendbe burkolózott. Bólogatott, közel hajolt, de alig szólalt meg. Egy alkalommal különösen sokáig, talán 20 másodpercig is hallgatott. Ügyfele félúton talán már várt volna valamiféle interakciót, de rájött, hogy itt most az ő gondolatai kaptak lehetőséget belső párbeszédre…
A hallgatás, mint coaching eszköz, általában a coach képzések első órájában kerül szóba és a gyakorlatok során is jelentős hangsúlyt kap. Magam is hiszek abban, hogy mindenkiben benne van a saját helyzetének kulcsa és tapasztaltam is már párszor, hogy a legjobbnak vélt kérdés is alul tud maradni hatékonyságban egy néhány másodperces csenddel szemben. Sőt, ACC vizsgám értékelésében is megdicsértek a térért és időért, amit beszélgetőpartneremnek biztosítottam. Most mégis meglepett, hogy mennyire bátran és milyen nagy mennyiségben is lehet a hallgatást, mint eszközt hadrendbe állítani egy coaching beszélgetés során. Cicero szavaival élve „A hallgatás a beszélgetés egy nagyszerű formája”. Használjuk hát tudatosan és ösztönösen is!
“Szemlélődés
A Mester gyakran mondogatta, hogy csak a csend alakít át. De senki sem tudta rávenni, hogy meghatározza, mi a csend. Amikor erről faggatták, csak nevetett, mutatóujját összezárt ajkaihoz emelte,s ez csak még fokozta a tanítványok elképedését.
Egyszer aztán megtört a hallgatás, amikor valaki megkérdezte:
– Hogyan jutunk el arra a csendre, amelyről beszélsz?
A Mester erre valami olyan egyszerűt mondott, hogy a tanítványok az arcát kezdték vizsgálni, hátha tréfál. De komolyan beszélt:
– Akárhol is vagytok, nézzetek figyelmesen, amikor úgy tűnik, hogy semmi látnivaló sincs; hallgassatok, amikor úgy tűnik, hogy minden csendes!”
Forrás: Anthony de Mello S. J.: A csend szava – Egy perc bölcsesség
Bánhidi Brigitta
