Komócsin Laura, az ICF által minősített mestercoach nyerte el 2020-ban a Magyarországi Coach-szerveztek Szövetségének Coach Szakmáért Díját. Laurát Bodnár Barbara ACC, az ICF Magyar Tagozatának Kommunikációs Igazgatója kérdezi.
– Laura, elindítottad a SPARKLE self-coaching CSR-programot, létrehoztad az első magyar coaching modellt, könyveket írtál a coachingról, most már egyetemi képzést is adsz a szakmának, és nem utolsósorban az ICF Magyar Tagozatának alapító elnöke voltál. Honnan jönnek az ötletek, honnan merítesz ihletet, inspirációt ezekhez?
– Én nagyon szeretem, amit csinálok, nagyon hiszek a coachingban, és alapvetően ez az, ami évek óta motivál. Nagyon szeretek coacholni! Hogyha kovácsoltvas székeket kéne csinálnom, amit utálok, akkor valószínűleg nem gondolkodnék azon, hogy akkor ebből írjak egy könyvet, hogy legyen egy konferencia, de így, hogy imádom a munkámat, folyamatosan azon pörög az agyam, hogy még mit kéne tanulni, még mit kéne csinálni, hogy lehetne a coaching hírét elvinni minél messzebbre és minél több helyre.
Kezdettől fogva rengeteg újságnak, tévének, rádiónak nyilatkoztam, hogy menjen a híre, és higgyenek a coachingban minél többen. Az, hogy egyébként megalapítottuk az ICF Magyar Tagozatát, egy üzleti szempont volt, hiszen nem létezett ilyesmi Magyarországon. Akkoriban a multinacionális ügyfelek egy része külföldről importálta a nemzetközileg minősített coachokat, így ez a lépés nagyon hasznos volt a szakma hazai képviselőinek.
Én úgy kezelem az egész coachingot, mint a harmadik gyermekemet – mint a saját kamasz gyermekeimet. Ugyanúgy fejleszteni kell őket, jobbá és hasznosabbá tenni, és ha én valamit tudok tenni ennek érdekében, akkor az abszolút rajta van a radaromon. Én üzletasszony vagyok, és mellette fontos számomra a CSR programom, meg írok könyvet, ami nyilván nem térül meg, de mindig mérlegelni szoktam, hogy mit fog hozni a konyhára összességében. Nem véletlenül csináltam megtérülési számításokat a coachingra, mert hiszek abban, hogy úgy lehet jobban eladni, ha meg tudjuk győzni azokat, akik szintén üzleti alapon gondolkoznak – érvekkel és számokkal alátámasztva, kézzelfoghatóan.
– Laura, honnan szerzed ehhez a rengeteg munkához az energiát? Hogy fér bele minden?
– Először is, a munkámból töltekezek. Ha van egy rendezvény, ami jól sikerül, pl. a HR BRAND(em) Konferencián kerekasztalt vezettem, utána nagyon töltenek a pozitív visszajelzések és arra inspirál, hogy újra és újra csináljak ilyeneket. Ha eljövök egy-egy coaching ülésről, ami fantasztikusan sikerül és a coachee-nak aha-élménye van, akkor annak is borzasztóan örülök!
Másodszor, az a helyzet, hogy én nem vagyok jó háziasszony. Alapvetően azokat a tevékenységeket, amiket nem szeretek, azt kiszervezem vagy delegálom – például a takarítást, főzést. A még egy ilyen „trükköm” van, vasárnaponként meg szoktam nézni a naptáramban, hogy melyek azok a meetingek, amiken pótolható vagyok, vagy a legkisebb fájdalommal lemondhatóak – ezek törlődnek a naptárból, és lehet, hogy olyan dolog kerül be a helyére, ami jobban tölt. Mindig mérlegelek, hogy minek mi az előnye, hátránya, mert túl sok programlehetőség van párhuzamosan minden egyes nap.
– Ennek a most elnyert életmű-díjnak biztosan része az első magyar coaching modell, a DIADAL elismerése, amit a kollégáiddal alkottatok meg.
– Igen, nos ennek az a története, hogy éppen egy coachképzést tartottunk és a GROW-modellt tanítottuk, amikor rájöttünk, hogy nagyon szeretnénk a sok angol mellé egy magyar nyelvű coaching modellt is kitalálni. Jó, gondoltuk, akkor nézzük meg, hogy miben más, amikor én coacholok, mint a GROW-modell. Az egyik különbség az alkalmazás fázis megléte: mélyen hiszek ennek a jelentőségében. Az akcióterv elkészítése után megvizsgáljuk, hogy az ügyfél megcsinálta-e, amit tervezett – ha nem, akkor pedig ránézünk arra is, miért nem és mi segítene neki ebben a helyzetben. A másik pedig, amit hozzátettünk, a lezárás: a sikerek megünneplése és a tanulságok levonása. Volt, hogy elmentünk egyet az ügyféllel ebédelni, vagy kiültünk a Kopaszi-gátra pezsgőzni vagy volt, akivel együtt beültünk az autójába meghallgatni a We are the champions című dalt.
– Kik segítenek a coaching szakmai utadon, kik támogatnak téged?
– Én annyira szerencsés ember vagyok és ezért nagyon hálás is, hogy engem a coach társadalomból igazán sokan támogattak. Legalább tíz embernek köszönhetem, hogy végül MCC lettem. Azt, hogy megírtuk ezeket a könyveket, legalább húsz coachnak. Azért, hogy a Corvinusos coachképzést összeraktuk, megint másik húsz embernek lehetek hálás. Felsorolhatatlanul hosszú lista lenne, hogy mennyi fontos, támogató ember volt ebben az életemben!
– És mi a titka ennek a jó kapcsolatnak?
– Szerintem az egyik titka biztosan az, hogy nagyon hiszek a win-win megoldásokban. Én senkit nem akarok kihasználni, tényleg azt keresem, hogy hogy lehet az, hogy ő is nyerjen, és én is nyerjek.
Amióta én a coaching piacon dolgozok, minden évben kapok egy olyan challenge-et, hogy csak na, például tavaly februárban a törvénymódosítás elég nagy kihívás volt. Emiatt ugyan bőgtem egy éjszakát a párnámon, de aztán összekaptam magam és eldöntöttem, hogy én ebből győztesen akarok kijönni. Tárgyaltunk hat egyetemmel, hogy melyikkel indítsuk el a coachképzést, és hogyan találjuk meg a közös jó megoldást. Amikor jön egy másik pofon, mert valaki igazságtalan vagy kihasznál, akkor is igyekszem hamar továbblépni: nem nyalogatom a sebeimet, nem hárítom másra a felelősséget. Én tartozom felelősséggel a saját döntéseim iránt, akkor is, ha rossz döntést hoztam. És ha rájöttem erre, akkor csinálok valami mást, mert akkor más fog működni!
– Mostanában min dolgozol, milyen céljaid vannak?
– Nekem most az a fókusz, hogy erősebb jelenlétet érjünk el a nemzetközi porondon. Eddig is coacholtam brazil, dél-koreai, kanadai, belga, olasz felsővezetőket, szeretném még tudatosabban építeni a magyar coach brandet, erősíteni azt, hogy egy magyar coach is van olyan jó coach, mint bármelyik nemzetközileg minősített coach a világon. Például, tavaly nyáron megkerestek, hogy egy PCC coach olvasta valamelyik arab egyetemen a Toolful coach című könyvemet angolul, és megkérdezte, hogy lefordíthatják-e arabra. Örömmel vettem a kérdés, hiszen ennek is az lesz a közvetett hatása, hogy az arab piacon több megkeresésünk lesz
– Laura, zárásként mit üzennél a coachoknak?
– Higgyetek magatokban, hogy elég jó coachok vagytok, s hogy magyarként vagyunk olyan jó coachok, mint a többi nemzetközileg minősített coach bárhol a világon!
